Új Birtok

Előszó

A rét frissen zöldellt, a tavasz érintésétől lágyan ringó fűszálak között már megjelentek az első vadvirágok rügyei, ígéretet hordozva arra, hogy hamarosan színpompás szőnyeggé varázsolják a tájat. Fent, a magasban, egy vörös kánya siklott lustán az égen, éber tekintettel fürkészvén az alant elterülő földet, készen arra, hogy lecsapjon bármely óvatlan zsákmányra. A táj csendjét csupán egyetlen lovas és paripája zavarta meg, kik egyenletes, célratörő kecsességgel haladtak előre.

Miközben új birtokát szemlélte, Darcynak kezével kellett árnyékolnia a szemét a tavaszi nap vakító sugarai elől. A föld határtalanul elnyúlt előtte, termékeny földjei és ígéretes kilátásai biztosították afelől, hogy helyesen döntött. Magasan ült hűséges barátján, Ördögön, egy csodaszép, tüzes telivéren, melynek éjfekete szőre szinte fénylett, s marmagassága meghaladta a tizenhat tenyérnyi[1] mértéket. Az állat különös képességgel olvasta Darcy hangulatát, s ezúttal sem volt másképp; mozdulatlan maradt, mintha tükrözné gazdája komoly, elmélyült állapotát, miközben a hatalmas földterületre tekintett, amely mostantól gondjaira volt bízva.

Néhány pillanat múlva Darcy kesztyűs keze halkan mozdult, nyugtató mozdulattal paskolta meg Ördög nyakát. Egyetlen gyors, gyakorlott mozdulattal leugrott a nyeregből, s csizmája puhán süllyedt a tavaszi földbe, mély nyomot hagyva maga után. Néhány lépést tett előre, majd letérdelt.

Kezével szelíden végigsimítá a talajt, érintése tiszteletteljes volt, szinte elmélkedő. Tenyerébe vett egy marék földet, hagyta, hogy ujjai között szétmorzsolódjon, majd közelebb emelte arcához. Mélyet szippantott az ismerős, gazdag földillatból, vizsgálgatta a mintát, s végül elégedetten bólintott. A föld olyan jó volt, mint amilyennek emlékezett rá. Felállt, leporolta kesztyűjét, majd Ördöghöz fordult, aki azonnal odalépett hozzá. A ló megbökdöste őt a fejével, mire Darcy a szokott módon megvakargatta a füle mögött, s végigsimított a nyakán, közben elgondolkodva nézett újra a rét felé.

– Mit gondolsz, barátom? – mormolta halkan. – Megfelelne ez a föld a kedvednek?

Ördög prüszkölt válaszul, mire Darcy halványan elmosolyodott.

A mosoly azonban lassan elhalványult, ahogy ismét körbenézett, majd tekintetét nyugat felé fordította. Bár a fák sűrű lombkoronája eltakarta előle a kilátást, pontosan tudta, mi rejlik a fák mögött, melyek a birtok határát szegélyezték. Szívverése felgyorsult, egyfajta izgatottság fogta el, melyet egyszerre élvezett és vetette meg érte önmagát, hiszen az érzés felett nem volt hatalma. Természetesen tudta – elméje szeme előtt tisztán látta – abban az irányban volt az otthona. Elképzelte az ösvényt, mely a mezőről indulva átvág az erdőn, s végül a ház parkjában bukkan elő. Ha gyorsan lépkedne, kevesebb mint fél óra alatt ott lehetne. Ha Ördögön vágtázna, mindössze negyedóra választaná el tőle.

A vágy, hogy megpillanthassa őt, hogy társaságát élvezhesse, erőteljesen késztette. Lehunyta szemét, hogy elnyomja ezt a csábítást. Odamenni, híradás nélkül? Veszélyesen meggondolatlan és vakmerő lenne, teljességgel ellentéte mindannak, ami ő maga. Sőt, oktalan és illetlen is. És mégis… a gondolat nem hagyta nyugodni, csábította.

Úgy emlékezett rá, ahogy egy tavaszi reggel fénye áttör a lombok között: tisztán, váratlanul és visszavonhatatlanul. Egyetlen szó, egyetlen tekintet is elég volt, hogy örökre beleégjen emlékezetébe.

Megrázta a fejét, elűzve magától az ösztönt, amely arra késztette, hogy meglátogassa.

Mély lélegzetet vett, majd ismét nyeregbe szállt, kezét biztosan tartva a kantáron. Tett néhány lépést, ám egy pillanatra megállt, tekintete még mindig a távoli lombkoronák felé révedt, ott időzött, ahol az ő otthona volt. Valami láthatatlan hatalom húzta arrafelé.

Aztán lassan megfordította lovát.

Új lendülettel lovagolt tovább, élvezve az arcát simogató lágy szellőt, mintha az egy távoli ígéret suttogását rejtené magában.

Amint továbbhaladt, egyetlen gondolat zakatolt az elméjében, furcsa súllyal nehezedve a szívére. A szél lágyan susogott körülötte, mintha a lehetőségek visszhangját hordozná: egy jövőt, mely sem nem biztos, sem nem elérhetetlen.

Hogyan fogadná őt, ha megtudná, milyen közel van?

Meglágyulna-e arca örömében, vagy gyanakvóan felszaladna az a finoman ívelt szemöldök?

Megértené-e, mi hozta ide, vagy egyszerűen csak egy kéretlen szomszédnak tekintené, egy rossz emléknek a múltból?

[1] A "16 hands" (16 hands high) a ló magasságának hagyományos mértékegysége az angolszász világban, különösen Nagy-Britanniában. Ez a rendszer a ló marjától (azaz a hátának legmagasabb pontjától, ahol a nyak találkozik a háttal – nem a fej tetejétől!) méri a magasságot.

Mit jelent pontosan? 1 hand = 4 inch = kb. 10,16 cm. Tehát egy 16 hands magas ló: 16 × 4 inch = 64 inch = kb. 162,5 cm a marjánál mérve.

Testvéri beszélgetés

1. fejezet

Hunsford[1], Rosings[2] Park

Darcy sietve távozott, szíve nehéz volt az elutasítás súlyával. Elfordult attól a leánytól, aki megvetette őt; a visszautasítás fájdalma úgy fúródott mellkasába, mint egy mélyen beékelődött tőr. Elment, mielőtt teljesen elveszíthette volna büszkeségét; épp eléggé megalázta már magát. Léptei súlyosak voltak a beteljesületlen szerelem terhétől, mindegyik a lelkében dúló vihar néma visszhangja volt.

Felindult, mégis bájos arca kísértette, szüntelenül ott lebegett elméje előtt, s e gyötrelem alól nem szabadulhatott. Tudta, hogy ő az utolsó ember, akit Miss Elizabeth látni kívánt – az utolsó, akit valaha is rábírhatnának, hogy hozzámenjen... Nehéz volt egyáltalán kimondania a szavakat, hogy megkérje, olvassa el a levelét. Hangja mély volt és rekedt. A kisasszony meglepettségét kihasználva a kezébe csúsztatta az írást, majd sarkon fordult és elment, tudván, hogy ez talán az utolsó alkalom volt, hogy látta őt.

Talán soha többé nem látom őt.

Az elválás véglegessége kínzó fájdalommal égette mellkasát, oly hevesen, hogy szinte a levegővétel is erőfeszítésbe került, s úgy érezte, térdére kell támaszkodnia. Még láthatta őt, és ezért nem engedhette meg magának, hogy gyengének mutatkozzék vagy hogy hátrapillantson egy utolsó pillantás erejéig. Erőt vett magán, és tovább haladt.

Mire visszaért Rosingsba, úgy érezte, mintha lelke kihunyt volna, mintha egy része meghalt volna azon az úton. Halott volt és üres. Oly mértékben fojtotta vissza érzéseit, hogy már semmit sem érzett, s ezt a közönyt hálával fogadta. Tudta, ha hagyná magának, hogy érezzen, az elvesztés tudata agyonnyomná. Nem sokkal korábban még tele volt ideges eltökéltséggel, izgatott várakozással, hogy magáénak vallhassa őt. Most azonban pusztán a gyötrő üresség maradt utána, egyetlen gondolattá formálódva: mit vesztett el.

Előző este kétségbeesetten vetette magát a levélírásba, szívét-lelkét beleadva a sorokba. El akarta érni, hogy Elizabeth kisasszony megértse őt, hogy belássa tévedését vele kapcsolatban. Oldalakat töltött meg Bingley eltávolításának történetével és a Wickhammel való fájdalmas múltjának részleteivel. Az éjszaka magányában szíve kiáltott: ő jó ember! Az elméjét azonban még mindig elhomályosította Elizabeth kisasszony elutasításának éles fájdalma.

Másnap unokatestvére unszolására még tiszteletüket tették a parókia házánál. Belül minden mozdulat erőfeszítés volt számára, de nem tudott meggyőző magyarázatot találni arra, miért ne köszönjön el Mr. Collins házának lakóitól, mivel vendégeskedése alatt többször meglátogatta az ottlakókat.

Ő nem volt jelen, amikor beléptek.

Abban a szobában állni, ahol a szerelmét visszautasították, ahol az érzéseit semmibe vették, szinte elviselhetetlen volt. Tekintete egy kihímzett munkára esett, amely ott pihent egy szék karfáján… hirtelen felmerült benne a gondolat, hogy eltegye emlékbe. Nem tudta eldönteni, csalódott vagy megkönnyebbült-e, hogy nem találta ott, de csak egyvalami volt biztos: alig várta, hogy elhagyja a helyet. Ahogy elbúcsúzott és Rosingsba visszaindult, tudta, hogy Elizabeth valahol odakint van, az ő levelével a kezében.

Mikor utoljára ment fel Rosings lépcsőin, úgy érezte, mintha szívének egy darabja kihunyt volna. Érzéketlenül, szinte gépiesen búcsúzott el nagynénjétől és unokatestvérétől. A szobájába érve az ablakhoz lépett, tekintete a semmibe révedt, miközben inasa csendben csomagolta holmiját.

Még akkor is, amikor a hintó indulásra készen állt, s ő a megszokott alapossággal ellenőrizte az utazás előkészületeit, egy gondolatot sem engedett meg magának… róla. Nem, még csak egy pillanatot sem.

Másnap reggel minden íztelennek és színtelennek tetszett. A kávé, mely máskor kellemesen kesernyés élénkséggel indította a napot, most üres volt és fásult; a pirítós pedig, bár aranyszínűre sült, mintha megfosztatott volna minden sótól, minden élvezettől. Darcy ült az asztalnál, tekintete üresen meredt maga elé, mintha az étkek között keresné azt, amit elveszített – valamit, amit nem pótolhat sem íz, sem illat. Lelkében tompa nyomás nehezedett, az ébredés nem hozott megkönnyebbülést, csupán a fájdalom újabb, csendesebb alakját. A szoba csendje szinte fojtogatta, s minden kortyban ott lappangott a gondolat: nélküle minden ízetlen, minden értelmetlen.

Késedelem nélkül készen álltak az indulásra.

A kocsiban ülve Darcy kifelé bámult az ablakon, de nem látott semmit. A gyönyörű kenti táj elsuhant mellette, de varázsa elveszett számára. Vajon valaha képes lesz még örömöt találni az életben? Talán kissé drámainak tűnhetett gondolatmenete, de hősünk most először szenvedett igazán. Eddig csak szülei elvesztését tapasztalta meg, de azok az elkerülhetetlen veszteségek rendjében történtek. Ez azonban más volt. Ez az elutasítás nemcsak fájt, hanem elvette tőle a lehetőséget egy boldog jövőre, egy életre vele.

Összerándult. Elizabeth visszautasítása nemcsak fájdalmas, hanem brutális volt. Csak most értette meg igazán, mennyire szerette őt, és mennyire elhibázta megközelítését.

Hogyan tévedhetett ekkorát?

Tekintete és arckifejezése elég egyértelmű volt: megvetette őt.

Sebzett volt, és egyetlen gondolat zakatolt a fejében, hogy jobban is csinálhatta volna. Hogy ítélhette meg ennyire rosszul a dolgokat?

Darcy azonban nem érezte magát késznek arra, hogy ezzel most szembenézzen. Időre volt szüksége. Most még nem állt készen arra, hogy mérlegelje a történteket, hogy elfogadja kudarcának teljes valóságát. Egyelőre inkább elmerült saját szerencsétlenségében.

Ott ült unokatestvérével, Richarddal szemben, alig hallva a férfi szavait. Szerencsére az ezredes sosem volt szűkszavú, s csak beszélt és beszélt. Dicsérte a látogatásukat, amit Darcy egyáltalán nem értékelt, hiszen ez csak azt jelentette, hogy Richard mennyire kedvelte Elizabeth kisasszonyt.

Hála az égnek, unokatestvére hamarosan más témára terelte a szót: az új katonai megbízására. Darcy ezúttal még a látszatát sem próbálta kelteni, hogy figyel. Richard hangja csupán a háttér zajává vált, mintha egy vízesés zúgott volna a távolból.

Hamarosan Richard hangja és a hintó egyenletes ringása álomba ringatta Darcyt. Az előző este, a hajnali órákig tartó levélírás kimerítette. Kevés alvás után reggel egy pohár brandyt is elfogyasztott, hogy elnyomja mellkasában a fájdalmat.

Sikerült.

A fáradtság és az alkohol révén álomtalan álomba merült, egy rövid, kegyes pihenőbe, mielőtt a fájdalom ismét teljes erővel rá ne nehezedne.

***

Darcy háza népe mindig örömmel fogadta urát, valahányszor visszatért a londoni Darcy-házba. Hűséges szolgálatukban mélyen ráhangolódtak gazdájuk kedélyállapotára, így azonnal megérezték, hogy valami nincs rendben, amint Darcy kilépett a hintóból. Szinte egyetlen szót sem szólt, arca komor volt. Nem volt kedve azokhoz az udvarias társalgásokhoz, amelyeket máskor szívesen folytatott felsőbb rangú alkalmazottaival, ha valahonnan hazaérkezett. Egészségük felől sem tudakozódott, s nem érdeklődött a ház dolgai felől. Nem tett említést az utazásáról, és még az időjárásról sem ejtett szót.

A személyzet, mint mindig, kiválóan végezte dolgát: azonnal alkalmazkodtak gazdájuk hangulatához, és szó nélkül folytatták munkájukat, bár a találgatások hamarosan megindultak. Az első napokban sokféle elképzelés látott napvilágot: vitába keveredhetett nagynénjével, netán üzleti veszteséget szenvedett? Aztán a háznagy[3], akinek véleményét nagyra tartották, kimondta az egyetlen nyilvánvaló igazságot: egy férfi csak egyetlen dolog miatt kerülhet olyan hangulatba, mint az övé: egy nő miatt. Ezt követően az egész háztartás egyetértett, sőt aggódni kezdtek gazdájukért. Miféle gond sújthatott egy olyan kiváló úriembert, mint a gazdájuk?

Mindez Darcyt teljesen hidegen hagyta – egyetlen kívánsága az volt, hogy békén hagyják. Sajnos azonban nem zárkózhatott el teljesen a világtól, mivel Richard megkérdezte, megszállhat-e nála, amíg vissza nem kell térnie a főhadiszállásra. Néhány napig még szabadságon volt, de nem kívánt otthon tartózkodni, ahol anyai aggodalom venné körül. Darcy pedig nem talált elég jó kifogást, hogy elutasítsa őt.

Darcy, mint azt az Olvasó jól tudja, egyébként sem volt túlságosan beszédes ember – most azonban kifejezetten mogorvává vált. Érdekes módon mintha kívülről is látta volna önmagát, s rémülettel töltötte el, hogy nem tudta, vagy talán nem is akarta szabályozni viselkedését.

Három napon át elutasított minden segítséget, amit komornyikja felajánlott. Szegény Wilkins végül teljesen tanácstalanul állt a helyzet előtt. Darcy ingujjban zárkózott be dolgozószobájába, látszólag dolgozott, de rövid időn belül felhagyott a színleléssel, s csak az ablakhoz lépett vagy újabb italt töltött magának. A személyzet nem tudta, mit gondoljon; még a házvezetőnő ínycsiklandó ételei is érintetlenek maradtak a tálcákon. Mindenki segíteni szeretett volna, de teljesen tanácstalanok voltak.

Vasárnap nem ment templomba. Sem reggelire, sem ebédre nem jelent meg, vacsorára azonban végül leereszkedett, mert addigra – bánat ide vagy oda – már farkaséhes volt. Egy férfinak ennie kell, és Darcy egészséges férfi volt, teste megkövetelte a táplálékot.

Richard egyre növekvő aggodalommal figyelte unokatestvére küzdelmét. Csodálkozott azon az intenzitáson, amely Darcy érzelmeit jellemezte. Látott már férfiakat összetörni a csatamezőn, de ez – ez egy másfajta harc volt, egy belső küzdelem, amely a szívben zajlott. És úgy tűnt, Darcy ezt a harcot elveszíti.

Eleinte hagyta, hadd birkózzon meg magában a történtekkel, bármi is volt az. Egy férfi joggal igényelhet magánéletet, s Richard maga sem szeretett beszélni a csaták emlékeiről, amelyek néha még mindig nyomasztották. Azonban nem értette, miért tört elő ilyen hirtelen ez a letargia.

Katonai parancsnokként Richard megtanulta, hogy az emberek hajlamosak elfojtani érzéseiket, s gyengeségnek tartják panaszaiknak hangot adni. Darcy sem volt kivétel, sőt, különösen ügyes volt érzelmei elrejtésében. De a harmadik este végül Richard elvesztette türelmét, és szembesítette unokatestvérét.

– Fitzwilliam!

Darcy felkapta a fejét. Richard ritkán szólítá nevén így, lévén neki Fitzwilliam volt a vezetékneve, így a félreértések elkerülése végett mindig Darcyként szólította.

– Mi gyötör, Darcy? Úgy festesz, mintha csatából tértél volna vissza, és nem győztesként! Soha nem láttalak még ilyen állapotban… Teljesen meg vagy törve – nem is emlékszem, hogy így néztél volna ki még az egyetemi Clementine-eset után sem. Pedig akkor a harmadik napra már vígan vívni mentél. Mi történt?

Darcyval szemben ülve értette meg igazán, hogy unokatestvére nemcsak csalódott, hanem szinte belerokkant.

Az említett eset egy ifjú hölgy miatt történt, aki iránt Darcy ifjú szívét elvesztette, ám később kiderült, hogy nemcsak őt, hanem vetélytársát, Lancaster vikomtját[4] is kegyeibe fogadta – s végül inkább őt választotta. A hírre Darcy szörnyen lerészegedett, életében először, és másfél napig ki sem mozdult az ágyból a borzalmas fejfájástól. (Amikor aztán a hölgynek csalódnia kellett abban, hogy címzetes családba házasodjon, arra gondolt, hogy újra Darcy kegyeit keresi, de rosszul gondolta; Darcy ekkor már nem érdeklődött iránta.) Richardot küldték Darcyhoz, hogy észhez térítse. Mikor végre magához tért, Darcy megesküdött, hogy egyetlen nő sem éri meg, hogy valaki megbetegítse magát miatta.

Most azonban Darcy nem tudott mit mondani. Mit is mondhatott volna? Hogy őt, Fitzwilliam Arthur George Darcyt visszautasították?! Ráadásul egy vidéki kisasszony? Hogy szívét feltárta előtte, és a nőszemély kíméletlenül eltaposta azt? Hogy teljesen félreismerte a helyzetet, és míg ő arra számított, hogy Elizabeth várni fogja az ajánlatát, a hölgy valójában megveti őt? A megaláztatás még mindig túl friss volt ahhoz, hogy egyáltalán megemésztette volna, hogy mi történt Hunsfordban.

Felpillantott unokatestvérére. Vajon megbízhat benne annyira, hogy elmondja neki mindezt?

Richard a testvére volt – gondolta érzelemtől fűtve. Igaz ugyan, hogy valójában unokatestvérek voltak, ám kapcsolatuk rég túlnőtt e rokoni köteléken. Richard bátyja, Phillip, mintegy öt esztendővel volt idősebb nála, és hárommal Richardnál, így már akkor iskolába és egyetemre került, amikor a két fiatalabb még gyermek volt. Ez a körülmény is közrejátszott abban, hogy Richard és ő sok időt töltöttek együtt gyermekéveik során – de nem csupán ennyi volt az oka szoros barátságuknak.

Matlock és Pemberley, családjaik birtokai, nem estek távol egymástól, így ifjúságuk idején gyakoriak voltak a kölcsönös látogatások. Pemberleyben gyakran csatlakozott hozzájuk George Wickham is, a jószágigazgató fia, kit Darcy apja – lévén George a keresztfia – mindig is pártfogolt. Mivel mind George, mind Richard idősebbek voltak Darcynál – igaz, előbbi csupán egy, utóbbi két esztendővel –, gyakran szövetkeztek ellene, s tréfáik céltáblájául választották őt.

Richard azonban, mire Darcy elérte a tizenötödik évét, végérvényesen elpártolt az ifjú Wickhamtől. Megütközve szemlélte amaz egyre kegyetlenebb tréfáit, melyekben nyilvánvaló gyönyörűséget lelt – s ez lett fordulópont barátságukban. Ezenfelül Richard soha nem neheztelt unokatestvérére, s nem érezte magát megkárosítottnak azért, mert amaz egy tekintélyes birtok örökösének készült, míg ő, noha családjától részesült valamennyi járandóságban, maga kénytelen volt megélhetését megkeresni. Richard tisztában volt a saját helyzetével, megértette és elfogadta a világ rendjét.

Ezzel szemben Wickham szívében egyre nőtt az irigység Darcyval szemben, s mire mindketten eljutottak az egyetemre, viszonyuk már teljesen elhidegült.

Darcy mindig is becsülte unokatestvére jellemét és becsületességét. Tudta, hogy Richard maga is büszke ember, s éppen ezért rendkívül nehéz volt számára bármiféle segítséget felajánlani – márpedig Darcy őszintén segíteni akart. Midőn apja mintegy öt esztendeje elhunyt, az örökség színlelt végakaratára hivatkozva ötezer fontot juttatott Richardnak, ki azt hálával el is fogadta. Ám minden további pénzbeli segítségnyújtás lehetetlenné vált, mert Richard kérlelhetetlenül visszautasította az efféle ajánlatokat. Egyedül születésnapján, valamint karácsonykor volt hajlandó elfogadni tőle némi ajándékot.

Darcy megcsóválta fejét. Ha Richardban sem bízhat meg, akkor ugyan kiben? Kétségtelen, hogy unokatestvére jót mulatna rajta, s néhány csípős megjegyzéssel is illetné, de baját mégis komolyan venné.

Talán holnap – gondolta végül.

Másnap, mintha Richard tudta volna, hogy elérkezett az idő, berontott Darcy hálószobájába, s durván felébresztette. Megparancsolta Wilkinsnek, hogy készítse el gazdáját, mert lovagolni mennek. Darcy csak morrant egyet, de hagyta, hogy Richard átvegye az irányítást. Darcy tudta, hogy elérkezett az idő, s engedte inasának, hogy tetszése szerint rendelkezzen fölötte. Meglehet, különösnek tetszik, de Richard közbelépését is mintegy megkönnyebbüléssel fogadta. Ez egyébként Wilkins urat is megmentette, ki mint komornyik, meglehetősen rossz hírnévnek örvendett volna, ha ura továbbra is elhanyagolt külsejével mutatkozik. Most, hogy újra dolga akadt, szemmel látható örömmel látott hozzá teendőihez.

A két unokatestvér szótlanul haladt le a lépcsőn, majd nyeregbe szálltak, és a hatalmas Hyde Park felé vették az irányt, amely London határán nyújtózott el. A park kora reggel szinte teljesen kihalt volt. Rotten Row-n[5] végigvágtattak, majd a ritkábban látogatott részek felé fordultak. Végül a parkot is maguk mögött hagyták, és nyugat felé lovagoltak a vidéki tájon keresztül egy Fehér Ló nevű fogadóhoz.

A fogadó, mint minden olyan vendéglátóhely, amely főút mellett feküdt, nyüzsgő hely volt. London közelsége miatt sokan itt pihentek meg vagy szálltak meg, mivel az árak kedvezőbbek voltak, mint a városban. Miután néhány érmét adtak a lovak gondozásáért, Darcy bőséges reggelit rendelt maguknak. Az épület egyik ablakfülkéjében foglaltak helyet, amely kissé ferdén dőlt – az idő és a ház súlya nyomot hagyott a ház szerkezetén. Mindkettőjük jó étvággyal látott neki a reggelinek.

A fogadósné maga szolgálta ki a tiszteletreméltó vendégeket. Forró teát töltött nekik, ahogy Darcy kérte. Amióta Olaszországban megtanulta, hogyan kell valódi kávét inni az európai útja[6] során, inkább a teát részesítette előnyben otthon.

– Ez igazán jól esett. Nincs is jobb, mint a vidéki étek! – jegyezte meg Richard, miközben eltolta maga elől a tányért. – Most pedig beszélj!

Darcy letette a csészéjét, bólintott, és egy pillanatig gondolkodott, mielőtt megszólalt. Kitekintett az ablakon, szalvétájával megtörölte a száját, majd egyenesen fogalmazott:

– Miss Elizabeth Bennet – kezdte. – Megkértem a kezét, és alaposan elutasított.

Ezután Richard arcát figyelte.

Unokatestvére nem okozott csalódást – vonásai néhány másodpercre teljesen elsápadt a meglepetéstől. Bár számított rá, hogy egy nő állhat a dolog mögött, erre nem gondolt. Felvonta szemöldökét.

– Elizabeth kisasszony? Te megkérted őt?! Csak nem beleszerettél? – kérdezte hitetlenkedve.

– Miért olyan meglepő? Nem te mondtad róla, hogy "elbűvölő"? – kérdezett vissza Darcy.

– Nos, igazából nem is tudom… Nem közülünk való, Darcy. Semmit sem hoz a házasságba.

– Mire volna még szükségem?

– Ez igaz, igaz… De alig beszéltél vele két szót! Félig-meddig arra számítottam, hogy anyánk valamelyik védencét veszed el… Ég áldjon, hát te valóban szerelmes vagy!

– Fogd vissza a hangod! – pillantott körbe Darcy zavartan. – Mégis miről beszélsz? Még jó, hogy szeretem. Mi más vihetne rá, hogy elvegyem, ha nem a szerelem?

– Csak hát… sosem beszéltél erről. Mindig azt hittem, érdekházasságot kötsz majd.

Darcy elborzadva nézett rá.

– Férfi vagyok, Richard. – vonta meg a vállát. – Csak sosem találkoztam még olyan nővel, aki megérintett volna… Senkivel, aki olyan lenne, mint ő.

– Hát én… mindig úgy tűntél, mintha teljesen uralnád önmagad. Az egyetlen alkalom, amikor elvesztetted az önuralmad, az egyetemen volt.

– Az nem is volt vicces. Fiatal voltam és naiv. Nem tudtam, mit csinálok. Azt hittem, szeret… de csak hízelgett.

– Szóval Miss Elizabeth tetszik neked? Nem láttam az egészből semmit. De akkor Anne? – szúrta közbe Richard.

Darcy felszisszent.

– Ismersz engem egyáltalán? Anne szóba sem jöhet. Képzeld el… tudod… együtt lenni vele. – Megborzongott.

Richard is eltorzult arccal bólintott.

– Nem, sajnálom, hogy megkérdeztem. De hát sosem mondasz ellent Lady Catherine-nek!

– Mi értelme volna? – vonta meg a vállát Darcy. – Az elején próbáltam, de úgyis mindig folytatja. Egyszer majd megérti, hogy nem fog megtörténni.

Richard az asztalra könyökölt, szemöldökét ráncolva.

– De várj csak… Elutasított?!

– Örülök, hogy végre felfogtad – forgatta a szemét Darcy.

– Ez hihetetlen! De hogyan lehetséges ez? Hiszen te Fitzwilliam Darcy vagy!

– Nos, úgy tűnik, ez nem volt elég. Ő szerelemből akar házasodni, és úgy tűnik, nem szeret engem. Sőt, épp ellenkezőleg – rándult össze Darcy a beismeréstől.

– Ne beszélj ostobaságokat! A nők sorban állnak a kegyeidért!

– Úgy tűnik, találtam egy kivételt – nézett félre Darcy.

Richard hitetlenkedve rázta a fejét.

– Ugyan már, ez még Miss Elizabeth részéről is sok. Senki sem utasít vissza egy ilyen ajánlatot. Mégis mit képzel? Vagy talán félreértetted?

– Megbolondultál?! Hogy lenne lehetséges félreérteni egy határozott "nem"-et? – válaszolt Darcy feszülten.

– Csak próbálok gondolkodni… tényleg nagyon szokatlan.

Darcy ismét az ablakon át kémlelte a tájat, miközben Elizabeth alakja lebegett előtte, a zongoránál ülve, arcán az a szemtelen kifejezés… Ott ült a hangszer mellett, ujjai finoman siklottak végig a billentyűkön, miközben ajkán az a huncut félmosoly játszott, amelyben öntudatlan báj és kihívás rejtőzött.

– És mégis elutasított. Ő… egy olyan nő.

Richard gyanakodva méregette.

– Biztos vagy benne, hogy jól értetted?

Darcy sötéten nézett rá.

– Hát persze! Semmi félreérthető nem volt benne. – Megrázta a fejét. Ha Richard tudta volna, milyen vehemenciával szedte darabokra Elizabeth a jellemét, gőgjét, önzését…

Richard figyelte a fájdalmat, amely Darcy arcán tükröződött.

– De legalább megindokolta? Egy ilyen kapcsolat sokat jelentett volna a családjának.

Darcy elmosolyodott, egy keserű, szinte önmarcangoló mosollyal.

– Azt hiszem, még csak nem is gondolt rá igazán. Rá kellett vennem, hogy megossza velem az indokait. Nos, magamnak kerestem a bajt, mert olyan hevesen tört ki, hogy szinte megbabonázott! Látnod kellett volna! Soha senki nem beszélt velem ily módon… Egyszerűen lenyűgöző volt!

Emlékeiben újra megjelent a fiatal hölgy tartása ahogy ott állt előtte kis öklei görcsben, s felidézte tekintetének viharos erejét, mellyel őt illette. Még most is, visszagondolva, megsemmisítő szavai különös hatással voltak rá, beleborzongott. Természetesen mélyen megsértődött, ám mindezt egy másik, sokkal nyersebb és erőteljesebb érzés árnyékolta be, mely szinte azonnal úrrá lett rajta. Vágy. Teste és elméje egyként válaszolt a kihívásra, s minden porcikája élőbbnek érezte magát, mint valaha. Meg kellett erőltetnie önmagát, hogy megőrizze méltóságát és ne vonja karjai közé, s ne csókolja meg úgy mint álmaiban, hogy mindketten elveszítsék önuralmukat. A leány mit sem sejtett arról, miféle küzdelem zajlott le benne abban a pillanatban, hogy úriember maradhasson. Talán nem is kellett volna oly komolyan vennie ezt a szerepet, hiszen a kisasszony már amúgy is úgy vélte, hogy nem valódi úriember… s legalább most tudná, milyen az íze annak a dacos lánynak.

Elképzelte, amint megcsókolja. Elképzelte, milyen volna karjai között tartani, milyen íze lenne ajkainak, s milyen érzés volna, ha engedne csókjának, ha ajka az övén mozdulna… Teste azonnal válaszolt e képzetre, s megrázta magát, hogy magához térjen. Szinte nevetett magában arra gondolva, mit gondolt volna róla a kisasszony, ha enged vágyainak.

Nem volt szívesen látott vendég. E gondolat hirtelen kijózanította.

S akkor jött a fájdalom. Az a bizonyosság, hogy mindez soha nem történhet meg. Sosem ismerheti meg ajkai érintését. Sosem fogja megtudni, milyen érzés volna, ha az a fiatal hölgy szeretné őt. Gyanította, hogy boldog lesz az a férfi, akinek a lány majd gyöngéd érzéseit ajándékozni fogja.

Darcy a szívére tette a kezét, hogy megállítsa az éles fájdalmat.

– Darce! – szólította az ezredes, visszarántva őt a jelenbe. – Lenyűgöző? Te tényleg elvesztél!

Darcy határozottan megrázta a fejét.

– Komolyan mondom… Úgy mondom, ahogy van. A haragjában még csak meg sem állt, hogy átgondolja, mit jelenthetett volna számára a házassági ajánlatom. Egyedül az érdekelte, hogy milyen sérelmeket okoztam azoknak, akiket meg akart védeni. Igen, csodálatos volt! – Hangja megtört a végén. – De igaza volt. Gőgösen álltam elé, azt hittem, hogy a társadalmi helyzetem önmagában elég lesz. Azt hittem, nagylelkű vagyok, pedig valójában vak voltam arra, amire neki leginkább szüksége lett volna… tiszteletre és megértésre.

Richard lassan bólintott.

– És ki volt az, aki ennyire fontos volt számára?

– A nővére, például. Valahogyan tudomást szerzett a Bingley-ügyben játszott szerepemről.

Richard szemei elkerekedtek.

– Mi? Bingley… és az ő nővére? – kapta fel a fejét. – Ó, ne! Csak nem az a kisasszony, akit Bingley annyira bámult?

Darcy lassan bólintott.

– Te voltál az? Te mondtad el neki? Miért?! – egyenesedett ki, enyhe váddal a hangjában.

– Nos… rólad beszélgettünk… – motyogta.

– Rólam?! – Darcy arca elkomorult. Viharos tekintettel nézett unokatestvérére.

Richard kellemetlenül fészkelődött.

– Nos, igen. Keményen ítélkezett rólad… Félreértett valamit veled kapcsolatban…

– Valamit? Egyáltalán nem ismer engem! – mordult fel Darcy.

– Igen, úgy gondolta, hogy parancsolgatsz nekem…

– Bocsáss meg, pontosan miről beszélsz? Richard, koncentrálj! Mindent mondj el!

Unokatestvére habozott, de Darcy arcán a rideg elszántság láttán végül belekezdett.

– Rendben, rendben… Úgy tűnt, úgy véli, hogy… hogyis mondjam… túlságosan uralkodó vagy. Hogy beavatkozol mások életébe.

Darcy szeme összeszűkült.

– Uralkodó? Hogy juthatott ilyen eszébe? Én soha…

Richard mély levegőt vett, majd részletesen elmesélte a beszélgetésüket Miss Elizabethtel a parkban. Megpróbálta Darcyt jó színben feltüntetni előtte, miután Elizabeth elhamarkodottan ítélt felette. Azt akarta, hogy a hölgy lássa, milyen hűséges barát tud lenni, hogy vigyázni akart Bingley-re, nehogy egy vagyonszerző nő hálójába kerüljön.

Darcy élesen kifújta a levegőt, láthatóan erőlködve, hogy megőrizze türelmét.

– Te idióta! Úgy beszélsz, mint egy pletykás nőszemély! Nem jutott eszedbe, hogy ezt bizalmasan osztottam meg veled? Egy szép pár szem megjelenik előtted, és máris fecsegsz, mint egy kanári! Milyen katona vagy te? Titkokat kellene őrizned, nem pedig elárulnod őket az első bájos arc láttán!

Azzal mély levegőt vett, és ujjait a homlokához szorította.

– Tudod-e egyáltalán, mit cselekedtél? Hisz én soha nem állítottam, hogy a nővére szerencsevadász! Mit gondolhat most rólam?!

Darcy ismét az ablak felé fordult. Elizabeth arca lebegett előtte, az az égetően szenvedélyes kifejezés… Tudta, hogy a lány okos és talpraesett, de ez… ez valami egészen más volt.

– Alábecsültem őt. – mormolta, inkább csak magának. – Nagyon alábecsültem.

Richard megdörzsölte a homlokát, majd sóhajtott. Mikor újra felnézett, szemeiben őszinte bűnbánat tükröződött. Figyelte unokatestvérét, és először értette meg igazán, milyen mély érzéseket táplál Miss Elizabeth Bennet iránt.

– Ezért nem jött el vacsorára Rosingsba – morfondírozott Darcy félhangosan.

Richard nagyot nyelt.

– Nos… hadd emlékeztesselek rá, hogy te is odavagy azokért a szép szemekért. De mondd, én… én elrontottam neked az ajánlatodat?

Darcy sóhajtott, majd megrázta a fejét.

– Nem segített, de nem, volt más is, amit az arcomba vágott. – Szemei sötéten villantak. – Például, hogy nagyra tartja Wickhamet.

Richard felhördült.

– Kicsodát?! Ez hogy lehetséges? – körülnézett, és intett a fogadósnénak. – Hozzon nekünk sört!

Aztán visszafordult Darcyhoz.

– Szóval hogyan is ismeri Wickhamet? Az az átkozott…!

– Csatlakozott a milíciához, és éppen Merytonba helyezték, ahol ő lakik. Láttam is, mikor megérkezett, még civilben volt.

– Ez az ember egy métely! Nem mondtad, hogy találkoztál vele.

– Ez novemberben volt, Richard.

– Értem.

Darcy sóhajtott, majd folytatta.

– Volt egy bál nem sokkal később, és Miss Elizabeth kérdezősködött róla. Láthatóan védelmezőn állt hozzá. Próbáltam figyelmeztetni, de láttam, hogy nem akar hallani róla.

Richard csalódottan csóválta a fejét.

– Akkor nem olyan eszes, mint hittem.

Darcy keserűen elmosolyodott.

– Ezt mondtam magamnak én is akkor, de azóta… Ő egy védett világban élő úrilány, és még apám is bedőlt neki. Wickham ügyesen tud mesélni, manipulálni. Tudod, milyen – ártatlan tekintet, hízelgés, féligazságok… És az emberek elhiszik. Biztosan eljátszotta neki a nyomorult áldozatot, akit én tettem tönkre. Természetesen azt is mondta neki, hogy elutasítottam a papi javadalmát.

– És persze azt már nem tette hozzá, hogy kártalanítottad. – jegyezte meg Richard szárazon.

Darcy megrázta a fejét.

– Természetesen nem.

Richard hátradőlt, és sóhajtott.

– Bárcsak veled mentem volna Ramsgate-be[7].

Darcy felvonta szemöldökét.

– Miért?

– Hogy úgy elverjem Wickhamet, hogy ne tudjon többé hízelegni senkinek!

Darcy elmosolyodott az unokatestvére indulatos megjegyzésén, de azonnal el is komorult.

– Nem lett volna értelme. Wickham mindig képes feltalálni magát. Ha Ramsgate-ben is megpróbálta tönkretenni Georgianát, akkor bárhol másutt is képes volna rá.

Richard ökölbe szorította a kezét.

– Tudod, Darcy, néha nem ártana, ha kevésbé lennél úriember. Én bizony elintézném, hogy az az átkozott fickó ne szédítsen többé senkit. Melyik ezredhez tartozik? Mert akkor írok a parancsnokának. Én pokollá tehetem az életét.

Darcy egy pillanatra elgondolkodott, majd megrázta a fejét.

– Ezzel nem érsz el semmit. A katonai élet még vonzóbbá teszi őt azok szemében, akik nem látják át a jellemét. Azt hiszik, hogy becsületes ember, mert egyenruhát visel.

– Ez képtelenség! – kiáltott fel Richard, s ingerülten csapott az asztalra. – Éppenhogy el kellene üldözni valami isten háta mögötti helyre, ahol senki nem dőlhet be neki.

– Bár úgy lenne. – Darcy sóhajtott, majd hátradőlt a székében.

Ekkor Richard hirtelen felkapta a fejét.

– Ezért kérted, hogy válaszoljak Elizabeth Bennet kérdéseire?

Darcy bólintott.

– Azt akartam, hogy ha kérdez, legalább az igazságot hallja valakitől.

Richard egy ideig hallgatott, majd halkan megjegyezte:

– Nos, sajnálom, hogy nem vártam tovább. Talán egyenesen el kellett volna mondanom neki az igazságot.

Darcy elfordította a tekintetét.

– Írtam neki egy levelet. Most már tudja.

Richard szeme elkerekedett.

– Mit mondasz? Írásban?! Darcy, elment az eszed?! Mi ütött beléd, hogy írásba foglaltad a húgod történetét? Különösen miután Miss Elizabeth visszautasított? Ezzel megmutatta, hogy mennyire nem tud helyesen ítélni. Ez felettébb meggondolatlan lépés volt!

Darcy nyugodtan kortyolt egyet a teájából, majd vállat vont.

– Megbízom benne. Talán a nővérének elmondja, de Miss Bennet jó szívűnek tűnik. Nem pletykál majd.

Richard egy hosszú pillanatig csak nézte, majd megcsóválta a fejét.

– Remélem, igazad lesz. A mi érdekünkben is.

Miután befejezték a reggelit, Darcy néhány érmét hagyott az asztalon, majd a két férfi elhagyta a fogadót.

Visszafelé csendesen lovagoltak London felé. Amikor a Darcy-ház kapuján belovagoltak, Richard végül megtörte a csendet.

– Darcy… ami történt, sajnálom. Igazán. De tudod, mit szoktak mondani… a tengerben rengeteg hal úszik. Biztosan van odakint valaki más is, aki hozzád illik.

Darcy nem is nézett rá, csak halkan válaszolt:

– Senki más nincs hozzá fogható.

Richard egy pillanatra megtorpant a lépcsőn.

– Ha ennyire gyászolod őt, miért nem mész utána?

[1] Ejtsd [Hánszford], Rosingshoz tartozó falu, illetve a paplak neve

[2] Ejtsd [Rózingz], Lady Catherine birtokának neve

[3] A háznagy a nagyobb nemesi háztartások egyik legtekintélyesebb alkalmazottja volt, aki az egész személyzet munkáját felügyelte, a vendégek fogadását irányította, valamint gondoskodott az étkezések, ünnepségek, s a mindennapi rend zökkenőmentes lebonyolításáról. Az angol társadalomban e tisztség megfelelője a butler, aki különösen a főúri házakban töltött be központi szerepet a ház működtetésében. A háznagy gyakran nem csupán szolga, hanem a ház bizalmi embere is volt.

[4] A grófi cím várományosa

[5] Hyde Park, London egyik legnagyobb és leghíresebb nyilvános parkja, a főváros szívében terül el. A XIX. század elején azonban még a város szélén volt. Eredetileg királyi vadászterület volt, s csak a XVII. században nyílt meg a közönség számára. A XVIII-XIX. század fordulóján a londoni társaság kedvelt találkozóhelyévé vált; itt sétáltak, kocsikáztak és lovagoltak a nemesség és a jómódú polgárság tagjai, különösen a délutáni órákban. A park társasági jelentőségét emelte a Rotten Row nevű széles lovaglóút, ahol az előkelő urak és hölgyek parádés öltözetben mutatkoztak meg, gyakran abban a reményben, hogy egy-egy figyelmes tekintet, meghajlás vagy üdvözlés révén ismeretség vagy éppen udvarlás veszi kezdetét. A Rotten Row elnevezés vélhetően a francia Route du Roi – "a Király útja" – kifejezés elferdült angol változata. A történet weboldalán képeket is láthat.

[6] Angolul a Grand Tour – magyarul nagy utazás – a XVII-XIX. század során a nemesi és tehetős ifjak nevelésének szinte elmaradhatatlan része volt. E hosszabb, hónapokig, gyakran évekig tartó külföldi körút célja az volt, hogy a fiatalemberek műveltségre, világismeretre és kifinomult ízlésre tegyenek szert, miközben ellátogattak a kontinens legnevezetesebb városaiba, különösen Franciaországba és Itáliába. Útjukkal gyakorta járt együtt a nyelvtanulás, a művészetek és az antik kultúra tanulmányozása, valamint a társasági érintkezés szabályainak elsajátítása – mindaz, ami szükségesnek véltetett egy úriember teljes neveléséhez.

[7] Anglia délkeleti partján fekvő tengerparti üdülőváros, amely a XVIII-XIX. század fordulóján különösen kedvelt lett a jómódúak körében, köszönhetően enyhébb éghajlatának és tengeri levegőjének, amelyet gyógyhatásúnak tartottak. A Büszkeség és balítélet cselekményében Ramsgate jelentőséggel bír: itt próbálja meg George Wickham elcsábítani és feleségül venni a tizenöt éves Georgiana Darcyt, hogy kezébe kerítse annak hozományát. Mr. Darcy időben érkezik, hogy megakadályozza a botrányt.

Elmélkedések és kéretlen vendégek

2. fejezet

– Ó, én ehhez nem értek! Miért tartják a hímzést a gyengébb nem egyik legfontosabb képességének? – fakadt ki bosszúsan Elizabeth, miközben csalódottan méregette a kezében tartott munkát.

A parókia társalgójában ült – éppen abban a helyiségben, ahol nemrég még egészen más gondolatok foglalkoztatták – Charlotte és Maria társaságában, és úgy foglalták el magukat, ahogyan ifjú hölgyeknek illett. Charlotte egy londoni újságból olvasott fel, amely már napokkal korábban megjelent. Lady Catherine kegyesen megengedte, hogy a parókia megőrizze a példányokat – természetesen csak miután ő maga már átfutotta a címeket. A vendégek figyelmesen hallgattak egy folytatásos regényt, miközben varrtak vagy hímeztek. Elizabeth esetében a próbálkozás volt a találóbb kifejezés.

Elizabeth elméjét immár ötödik napja oly mértékben lekötötte az, ami történt, hogy semmi más nem tudta lekötni a figyelmét. Még mindig sokkban volt, még mindig alig hitte el, hogy mindez valóban megtörtént – és aztán az a levél! El sem akarta hinni, hogy Mr. Darcy ilyen merészen megszegte az illendőség szabályait. Akkor, a pillanat hevében, nem így gondolta, de most visszatekintve, úgy érezte, az a levél minden határt átlépett. Ha bárki megtudná, hogy egy úriember levele lapul a zsebében, botrány lenne belőle, és a hírneve örökre tönkremenne. Ez az egy gondolat is elegendő volt ahhoz, hogy harag lobbanjon a szívében Mr. Darcy iránt.

A levél égette a zsebét, éjjel-nappal magánál tartotta. Már fejből tudta szinte minden sorát, annyiszor olvasta el, annak ellenére, hogy első átfutás után megesküdött, nem teszi többé. Valami különös vonzódás fűzte a levélhez. Minden egyes újraolvasásával saját magát büntette, mert semmi sem volt benne, amit szívesen látott volna. Mégis, túl sok volt benne a megfontolandó, túl sok a kibogozandó részlet.

Legfőbb gondját Mr. Wickham és Mr. Darcy beszámolója okozta. Elfogadni és belátni az igazságot a múltjukkal kapcsolatban lassú és fájdalmas folyamat volt. Rádöbbenni, hogy becsapták, olyan érzés volt, mintha egy vödör jeges vízzel öntötték volna nyakon. Hogyan hihetett ennek az embernek?! Felidézte magában a Wickhammel folytatott beszélgetéseit, és kénytelen volt belátni, hogy valósággal itta annak mérgező szavait. De miért?

Tudta a választ. Be kellett ismernie, hogy igazolni akarta a Darcyval kapcsolatos ellenséges érzéseit. Bizonyosságot akart, hogy igen, a férfi valóban erkölcstelen, irigy és gyűlölködő, hogy így hitelteleníthesse a sértést, amelyet tőle szenvedett el, és megóvhassa az önérzetét a megalázottságtól. Nem csupán arról volt szó, hogy Wickham bája elbódította, hanem hogy a története tökéletesen egybevágott az ő saját előítéleteivel. Most azonban a történet repedései egyre szélesebbre nyíltak, és ezzel együtt jött a kínzó tudat saját ostobaságáról.

Mindig is intelligensnek tartotta magát, sőt büszke is volt rá, hogy önálló véleményt alkothat. Akkor hát miért nem vette észre az ellentmondásokat Wickham meséjében? Nem épp ő mondta, hogy nem fél Mr. Darcyval találkozni, mégis ő volt az, aki távol maradt a bálról? És akkor minden felelősséget Darcyra hárított. Eszébe jutott, hogy még Miss Bingley is figyelmeztette, de pusztán személyes ellenszenvéből elutasította tanácsát. Most viszont undor fogta el saját egykori hiszékenysége miatt.

Még nagyobb ellentmondás volt, hogy amint Mr. Darcy elhagyta a vidéket, Wickham hirtelen mindenkinek elpanaszolta a sorsát, aki csak meghallgatta. Emlékezett rá, hogy annak idején még egy kissé bosszankodott is emiatt, hiszen előzőleg különlegesnek érezte magát, amiért úgy hitte, Wickham neki egyedül árulta el a "titkát." A férfi azt mondta, hogy nem akarná megszégyeníteni a fiút az apja kiváló emléke miatt… és ő elhitte! Hogyan lehetett ennyire naiv? Olykor dühös volt önmagára, hogy ez az ember kihasználta az ő jó szívét.

Megvetése Mr. Darcy iránt csak még inkább megsokszorozta ostobaságát. Wickham arcvonásai, hangja és modora már első pillantásra minden erény birtokosává avatták őt a szemében – s hogy ezt nem látta át, kétségbe vonta saját képességét az emberek jellemének megítélésére. Mennyit nevethetett rajta Mr. Darcy a bizonyított naivitása láttán!

Napokig nem tudott nyugodtan aludni. Szégyellte magát. Darcy arckifejezése kísértette őt – a leplezett remény, a csendes bizonyosság, hogy nem fogják elutasítani. S ő minden habozás nélkül zúzta szét ezt az elképzelést. Most már azon tűnődött: vajon kegyetlen volt-e haragjában?

Saját gondolataival és viselkedésével szembesülni megalázó volt. Ő, aki oly büszke volt értelmére! Mr. Darcyra és Mr. Wickhamre egyaránt csak úgy tudott gondolni, hogy vak, elfogult, előítéletes és nevetséges volt.

Eszébe jutott egy este Netherfieldben, amikor Darcy úrral civakodtak. Mennyire felsőbbrendűnek érezte magát akkor, mikor hiúsággal és büszkeséggel vádolta – meg azzal, hogy mindenkit gyűlöl. Ó, mit is válaszolt akkor? Azt mondta, hogy az ő hibája pedig az, hogy szándékosan félreismeri az embereket. Keserűen be kellett vallania: ez a szomorú eset azt bizonyította, hogy Mr. Darcy élesebb megfigyelője az embereknek, mint ő maga. Nem akart jó véleménnyel lenni róla – milyen megalázó! Hisz ha valamit, úgy ez épp az ő saját, hibás ítélőképességét tárta fel.

A szégyen, melyet hordozott, éles és fájdalmas volt, s egyfajta csendes, de tagadhatatlan neheztelést ébresztett benne aziránt az úriember iránt, aki tanúja lett tévedésének.

***

Ha ennyire gyászolod őt, miért nem mész utána?

Darcy először csupán mozdulatlanul, pislogás nélkül bámulta unokatestvérét. Aztán szemei tágra nyíltak.

– Richard, elment az eszed?! Hogy tehetném? – kérdezte Darcy elképedve.

– Te… hát te magad mondtad, hogy ő nem ismer téged igazán. Az érvei tévesek voltak. Adj neki egy esélyt, udvarolj neki rendesen!

A "rendesen udvarolni" gondolata Darcyben kavargott, és szinte lélegzetelállítóan megrázta. Lehetetlennek tűnt – de mégis, a lehetőség, hogy újra láthassa, megpróbálhassa… beleborzongott, olyan erővel ragadta meg, hogy szinte elállt a lélegzete.

– Gondold át, Darce! Ha nem sikerül, legalább tudhatod, hogy megpróbáltad. – Richard barátságosan megveregette Darcy hátát, majd megállt az ajtónál. – Tudod, unokatestvérem, néha a legnagyobb csaták nem a csatatéren zajlanak, hanem bennünk, önmagunkban. És olykor a legbátrabb dolog, amit tehetünk, az, ha vállaljuk a kockázatot, még ha az a veszteséggel is jár.

– Egy úriember nem kér kétszer – érvelt Darcy.

Richard visszafordult, majd így szólt:

– Nem? Már elfelejtetted a szüleim történetét?! Az apám háromszor kérte a kezét anyámnak! Mindig azt mondta, hogy a kitartása nyerte meg végül a szívét.

– De ő már akkor gróf volt, miért utasította el? Nem emlékszem…

– Az apámnak le kellett mondania a laza életmódjáról.

– Ó – sóhajtott Darcy.

– Az anyám mindig eléri, amit akar. Gondold csak át, Darce, ez lehetne a kiutad! Még jól is elsülhet – kacsintott rá Richard, majd elfordult, hogy visszatérjen a saját szobájába.

Richard ösztönösen vetette fel az ötletet, de aztán oly bölcsen hangzott, s lelkének is könnyebb lenne, ha nem ő maga okozta volna unokatestvére kudarcát.

Darcy egy pillanatra megmerevedve állt az ajtóban, aztán egyenesen a dolgozószobájába ment, és megparancsolta az előtérben álló inasának, hogy ne zavarják. Amint bezárta az ajtót maga mögött, nekidőlt annak. Mintha súlya a saját bánatát is tükrözte volna.

Utána menni? – gondolta. – Egyszerűen nem lenne rá képes… Vagy mégis? Kitenni magát egy újabb lehetséges megaláztatásnak? Próbáljam meg újra? De vajon egy ilyen törekvés nemes lenne-e vagy önző? A bocsánatát keresi, vagy saját megváltását?

Ó, édes kísértés! Annyira hihetetlenül ostoba, mégis mennyei vonzerővel bíró ötlet… Kételkedett önmagában. Ellökte magát az ajtótól, s az asztalához lépett. Gondolkodás nélkül átnézte levelezését, három halomba rendezte azokat – mint mindig, szerette a rendet –, de aztán csak az asztalon hagyta.

Egy padlótól a mennyezetig nyíló ablakhoz ment, amely bőséges fényt árasztott a dolgozószobába. Engedte, hogy a napfény átjárja arcát. Kézével támaszkodott az ablakpárkányon, miközben vakon kémlelt kifelé. Elméje gyorsan unokatestvére javaslatára tért vissza.

Nyilvánvaló volt: Miss Elizabeth, annak ellenére, hogy azt hangoztatta, emberek megfigyelője, valamilyen oknál fogva nem látta őt úgy, ahogy kellett volna. Ő nem egy gazember, az Úr áldja meg! Nem volt gonosz ember… Miért is gondolta rólam a legrosszabbat? Aztán azon is elgondolkodott, hogy elolvasta-e a levelét. Tudta-e már, hogy tévesen ítélte meg őt? Hogy a kedvence a legrosszabb csaló és csábító? Ó, jaj, mi van, ha soha nem olvasta volna el a levelét? A torka összehúzódott… Tudta, hogy nem illendő azt követelni, hogy olvassa el. Tudta ő. Persze, hogy tudta. De mi mást tehetett volna?

Nem élhetett azzal a tudattal, hogy az a hölgy, akit a leginkább becsült, tévesen ítéli meg őt.

Hacsak nem volt erősebb a gyűlölete, mint a kíváncsisága, biztosnak vélte, hogy elolvasta a levelet…, döntött.

Abban az időben, a parókiában, szidta a nyelvét, amely oly gyakran hagyta cserben őt Elizabeth jelenlétében. Novemberben Netherfieldben sokkal egyszerűbb volt, könnyebb. Akkor csak megfigyelőként elégítette ki magát, távolról tanulmányozva őt – a mosolya játékos ívét, a tüzet a szemében, mikor szópárbajoztak. Akkor lenyűgözte őt, s szívesen kezdeményezett vele beszélgetést. De Rosingsnál, amikor még küzdött vonzalmával, próbált távol maradni tőle, de amint engedett a sorsnak, hirtelen nem tudta, hogyan közelítse meg a hölgyet. Az egykori csodálat vágyakozássá fordult, és teljesen felkészületlen volt érzelmei erejére.

A legkritikusabb pillanatban – teljesen elbűvölte a látvány, ahogy a kisasszony méltatlankodott – képtelen volt cáfolni a vádakat, és be kellett érnie annyival, hogy néhány udvarias szóval elbúcsúzott tőle. Nem tudott elég gyorsan távozni tőle, csakhogy utóbb, mint áradó folyam, rohamozzák meg az elméjét a gondolatok. Mit kellett volna mondania önvédelemként? Néhány ital után engedett annak az késztetésnek, hogy tisztán közölje vele: tévedett.

Papírra vetette gondolatait. Kezdetben nem állt szándékában átadni neki; inkább csak haragját akarta ily módon levezetni. Ám ahogy a levél formát öltött, egyre inkább úrrá lett rajta az érzés, hogy a címzettnek szánt írásról van szó, és végül úgy döntött, készít egy tisztázatot.

Miközben egyre többet írt, az igazság és az elismerés iránti vágya csillapodott, s úgy érezte, hogy a módszer igazolja tetteit. Elméjében vádlójának szüksége volt az igazságra, hogy igazságos képet alkothasson jelleméről. Egy aprócska része reményt érzett, hogy talán a kisasszony megváltoztatja a véleményét, de gyorsan elfojtotta azt az ötletet, és arra törekedett, hogy elégedett legyen azzal, ha elismeri vallomásait.

Micsoda káosz! Miért kellett Richardnak ezzel az ötlettel előállnia?! – gondolta magában, míg kimerülten rogyott kedvenc karosszékébe, és lehunyta szemeit, hogy elmeneküljön az elméjében dúló vihartól.

… Nem várta, hogy megkérje a kezét. Micsoda arrogáns bolond vagyok! Miért hitte másként?

Kinyitotta szemeit, mintha villám csapott volna belé.
Nem az volt a helyzet, hogy másként gondolta volna, hanem azt feltételezte… Soha nem gondolta végig a dolgokat az ő szemszögéből! Minden csak magáról szólt, csak arról, ő mit akar. Ő Elizabeth kisasszonyt akarta, és azt hitte, az övé volt, mindössze kérnie kellett… és azt gondolta, ő majd hálás lesz az ajánlatáért. Micsoda arrogáns bolond! Bár fájdalmas volt a visszautasítás, alázatosságra késztető élményként hatott rá.

– Térjen ki az utamból, ember! – hallatszott egy kemény hang az ajtó túloldaláról, mely éppen abban a pillanatban kitárult. – Darcy! Sejtettem, hogy itt talállak!

Darcy morgott a hívatlan vendég miatt. Phillipnek nem volt fogalma a "nem" szó jelentéséről. Egy kelletlen mozdulattal intett inasának, hogy távozzék.

– Üdv, Phillip. Szeretném azt mondani, hogy örvendek, de valójában nem látlak szívesen. Elfoglalt vagyok.

A vikomt – láthatóan mit sem törődve unokatestvére ingerültségével – körülnézett.

– Elfoglalt? Nem, nem hiszem. Így fogadod a kedvenc unokatestvéredet? – kacagott. – Miféle sürgős ügy vonhatja el a figyelmed?

– Semmi közöd hozzá, és különben sem te vagy a kedvencem – mondta Darcy ingerülten, majd felsóhajtott. – Mit dolgod van itt?

– Nem arról van szó, hogy én mit akarok. Képzeld el, nekem ennél fontosabb dolgom is van, mint hírnöknek lenni. Anyám küldött, hogy meghívjon teára.

Darcy felemelte tekintetét unokatestvérére.

– Darce, tudja, hogy a városban vagy – vonta meg vállát. – Richard tegnap meglátogatta őt. Hol van egyébként? Szót kell váltanom vele. Van egy új befektetési lehetőség… de arról majd máskor beszélünk.

Darcy bólintott, majd felállt, és az asztalához lépett.

– Nem mondhatnád neki azt, hogy nem találtál engem?

– Azt kívánod, hogy valótlant mondjak az anyámnak? Hát nem ismered!? Teljességgel elképzelhetetlen! Egyrészt édesanyám úgy is kihúzná belőlem, tudod jól. Másrészt meg nem hazudnék érted. Nézz csak magadra! El kell hagynod a dolgozószobádat, fáradtnak tűnsz.

Darcy éppen válaszolni készült, de a vikomt közbevágott:

– Négy órakor. Ne okozz csalódást anyámnak; nem értékelné. – Ahogy mondandóját befejezte, már ki is lépett az ajtón, és Darcy hallotta, amint inasát arra utasítja, vezesse a testvéréhez.

Darcy leült a székébe, és azon tűnődött, hogyan csinálja ezt a nagynénje – valóban, mindig elérte, amit akart.

Richard és Phillip édesanyja, Matlock grófné, mintegy saját fiaként tekintett Darcyra, mióta sógornője – a fiú édesanyja – évekkel korábban elhunyt. A grófné valódi kincsesláda volt a régi emlékeknek, hiszen szoros barátság fűzte össze őt az elhunyttal, s ifjúságuk óta ismerték egymást – igaz, nem voltak egyidősek, lévén a grófné két esztendővel idősebb volt. Már gyermekként is kedvelte a visszahúzódó, de értelmes kisfiút, így miután Darcy és húga árva lett, magához ölelte őket, és nevelőanyjuknak titulálta magát. Úgy szerette őket, mint a saját két fiát.

Őlédisége igazi tornádó volt, akivel számolni kellett. Mindenki tudta, hogy az ő szava törvény. Bár a grófnak volt szava a politikában, otthon és a társasági életben az ő édes felesége szava számított. A gróf imádta gyengéd, de határozott feleségét; sok felsőosztálybeli házasságnál nem volt igazán ilyen őszinte melegség, de az övék, idővel, harmonikus kapcsolattá alakult.

***

Darcy pontosan tudta, hogy a meghívás valójában felszólítás volt, s nem annyira a teáról szólt, mint inkább egy kihallgatásról. Ezért aztán pontosan négy órakor odaadta kalapját és sétabotját a háznagynak a Matlock-házban, és bejelentették.

– William, Isten hozott! Köszönöm, hogy eljöttél – köszöntötte egy vonzó, elegánsan öltözött hölgy Darcyt. Bár már túl volt ötvenedik évén, bőre sima maradt; a Földközi-tenger olajainak jótékony hatására esküdött. Szemében élet csillogott, és híres meleg mosolya most rá irányult. Kegyesen kitárta karjait, s Darcy megcsókolta az felajánlott arcát.

– Nem mintha lett volna választásom, de jó látni, nagynéném.

A hölgy felkacagott.

– Vigyázz a nyelvedre, fiatalember! Ki tudja, mikor mutatkoznál meg, ha csak rád hagynám.

– Nos, itt vagyok.

– Jöjj, ülj le! Mesélj Rosingsról. Hogy van drága sógornőm? – Miközben beszélt, kiöntötte a teát.

– Rosings tavasszal, mint mindig, kellemes. Lady Catherine is kiváló egészségnek örvend, mint mindig.

– Ezúttal próbált megnyerni ügyének?

– Az sosem marad el. – Darcy vállat vont. – De megváltoztattam a témát, és egyszer még el is hagytam a szobát. Egy vádaskodó pillantást kaptam, de szerencsére csak ennyi volt.

– Azt hiszem, belül tudja, hogy ez a házasság Anne-nel nem fog megtörténni; egyszerűen nem tudja elengedni. Gyökeresen makacs.

– Az bizony – sóhajtott Darcy. – Birtoka nincs a legjobb állapotban; azt hiszi, hogy jobban tudja a dolgokat. Az grófnak végre meg kell valósítania az általam javasolt változtatásokat, különben hamarosan kétségbeesett helyzetbe kerülnek. Sikerült néhány intézkedést kiadnom, de az nem elegendő a dolgok megfordításához. Amikor lehetősége lesz, szeretném megbeszélni ezeket nagybátyámmal.

– Sajnálattal hallom, hogy nem veszi figyelembe a tanácsod; te vagy az, aki ilyen ügyekben jeleskedik, ezt neki is tudnia kéne. Igen nagylelkű tőled, hogy vállalod az érdekeinek gondozását. Küldök egy üzenetet, amikor nagybátyádnak alkalmas lesz. Júniusban meglátogatjuk őt. Őszintén szólva, nem várom. Elkezdte kritizálni az öltözködésemet, mintha valami divatszakértő lenne.

Darcy fejcsóválva elmosolygott. Nagynénjének semmi helye nem volt kritizálni bárkit, hiszen a ruhatárában mindenhol csipke volt, és túlságosan díszített ruhák. Lady Matlock maga volt az elegancia megtestesítője, így jogosan érezte magát sértve.

– Richard azt mesélte, ezúttal jobban élvezte most magát, mint általában. Azt is mondta, más vendégek is voltak – szólt láthatóan gondolatlanul, de figyelte Darcy reakcióját.

Darcy arca azonnal megkeményedett.

Lady Matlock éber volt a parókiában tartózkodó vendégekkel kapcsolatban, hiszen a fia dicsérte egyiket, különösen egy Miss Elizabeth nevű hölgyet; milyen "elbűvölő kiegészítője" volt csoportjuknak, Richard mondta neki. Szerette volna tudni, egyetért-e Darcy vele. Meglepte, amit látott: örökbefogadott fia megmerevedett, majd zavarában elfordult. Általában kevés dolog hatott rá.

– Igen, Mrs. Collins – Hunsford parókiájának felesége – vendégül látta a kishúgát és a barátnőjét. Töltöttünk egy kis időt együtt.

– És? Úgy tudom, a testvér még fiatal, de mi a helyzet Elizabeth kisasszonnyal? Mit gondolsz róla?

Darcy pislogott egyet, amikor meghallotta az ő nevét kimondva.

Vendégét a név igenis megérintette, Lady Matlock ámulva figyelt. Lehetséges lenne? A grófnő egy jó ideje állandóan sürgette Darcyt, hogy ideje lenne megházasodnia. Sajnos, saját gyermekeivel nem volt szerencsés eddig, pedig már nagyon szeretett volna unokákat. Különösen aggasztó volt a vikomt, aki most már a harmincas éveiben járt. Amikor Darcy megköszörülte torkát, Lady Matlock már biztos volt benne, hogy Darcy is elragadónak találta a hölgyet – és talán még többnek is?

– Miss Elizabeth… egy… csodálatos fiatal hölgy.

– Milyennek írnád le? – úgy tett, mintha közömbös lenne.

– Ő… jólelkű, okos, művelt, kitűnő társalgó. Szeret a szabadban lenni, és nem fél kifejezni véleményét – még Lady Catherine-nek sem.

Szóval ezek azok a tulajdonságok vonzanak… Nem csoda, hogy a tonban[1] nehéz párt találnod.

– Még Lady Catherine-nel sem? – kérdezte Lady Matlock, szemöldökét magasra emelve. – Te jó ég, ez a Miss Elizabeth úgy hangzik, mint egy igazán bátor nőszemély! Még én is inkább csak némán tűröm a csípéseit, és nem vitatkozom vele… És mondd, szép a kisasszony?

Darcy pár pillanatra lehunyta a szemét.

Ó, szegény fiú, teljesen elveszett – gondolta a hölgy.

Előtte viszont megjelent a képe: a szív alakú arca, beszélő szemei… és azok az csábító ajkak…

– Igen, nagyon szép. – válaszolta Darcy végül.

– Hmm. Azt hiszem, szeretnék vele megismerkedni.

– Ez nem valószínű. Egy kis birtokon lakik Hertfordshire-ben; a család ritkán jár a városban.

– Honnan tudod, hogy kis birtokuk van?

– Tavaly ősszel, amikor Bingley bérleményén vendégeskedtem, kiderült, hogy ők voltak a szomszédaink, a birtok neve Longbourn.

– Micsoda véletlen!

– Igen, nos, Lady Catherine tiszteletese fogja örökölni a birtokot. Miss Elizabeth az ő unokatestvére és Mrs. Collins barátnője.

– Értem.

– Lady Catherine arra utalt, hogy ő volt unokatestvére első választása, amikor Mr. Collins ajánlatot tett valamelyik unokatestvérének; öt lány van a családban.

– Nem mondod! És ő elutasította?!

– Úgy tűnik.

– Hát, ezt bizony nem jól tette.

– Miért mondja ezt?

– Azt mondtad, hogy öt lány van a családban, és ez a tiszteletes örökölni majd a birtokot. Biztosíthatta volna családja biztonságát.

Darcy elgondolkodott.

– Lehet, de néném, az az ember egy talpnyaló. És ráadásul nem is okos. Miss Elizabeth többet érdemel, mint egy ilyen férj. – Nyelt egyet halkan.

– Úgy tűnik, nagyon is ismered Miss Elizabethet.

Darcy arca fájdalommal torzult.

– Néhány napot együtt töltöttünk Netherfieldben, amikor a nővére megbetegedett egy látogatás után; elázott az esőben. Miss Elizabeth odajött, hogy gondoskodjon róla. Volt néhány összejövetel, s egy bál is…

– Részt vettél egy vidéki bálon?!

– Igen, táncoltunk.

– Táncoltál?! Miss Elizabethtel? Saját akaratodból?

Darcy felemelte a fejét.

– Nos, igen.

– Ez nem jellemző rád.

– Nem jellemző rám?! És ő? – Darcy hangja heves lett, büszkesége megbolydult. – Háromszor kellett felkérnem! – Fújt egy nagyot, majd ránézett nagynénjére, és ráébredt, hogy túl sokat mondott. Miért kellett ezt bevallania?

Lady Matlock szóhoz sem jutott.

– Azt mondod, ő többször is visszautasította, hogy táncoljon veled?

Darcy határozottan bólintott.

– És-és te többször is felkérted!

Lady Matlock néhány pillanatig némán bámulta Darcyt, aztán felkacagott egy elegáns, de igencsak meglepett kacajjal.

– Örülök, hogy ennyire szórakoztatja – jegyezte meg Darcy szárazon, ajkait összepréselve.

– Ó, William! Soha nem gondoltam volna, hogy ezt megérem. Neked tetszik ez a kishölgy! Ráadásul tökéletesnek tűnik a számodra!

Darcy arca kőkeménnyé vált, miközben nénjére nézett.

– Ó, fiam! Terveid vannak vele?

Darcy morgott, majd hirtelen szégyenérzéssel pillantott nagynénjére.

A grófnő megpróbálta kideríteni a hirtelen reakció okát.

– Úgy érzed, hogy nem veheted el valamilyen okból?

Darcy már tudta, nem volt jó ötlet, ha a nagynénjével találkozik. Olyan éles elmével rendelkezett, hogy képes volt az emberek legnagyobb titkait is kifürkészni.

– Megkértem a kezét.

A grófné felkiáltott. Nem értette, akkor miért lett olyan baljós.

– Ő visszautasított.

Szemei tágra nyíltak e képtelenség hallatán. Valami nincs rendben az eszével? Vajon tényleg helyes volna egy ilyen fiatal hölgy az unokaöcsém oldalán?! Két ajánlatot is visszautasított?! Ráadásul egy olyat, ami a legtöbb kisasszony álma? Sejtése szerint néhány asszony és özvegy is a félfogát adná érte.

Lady Matlock óvatosan letette teáscsészéjét, a porcelán csengése éles hangot adott a csendben.

– Nem értem. Ez egyszerűen elképzelhetetlen – suttogta, hangjában hitetlenkedéssel. – Visszautasított? Téged?! Mi késztethet egy fiatal hölgyet – bármelyet is – arra, hogy visszautasítson téged?!

Felállt, egy kis szekrényhez lépett, és két italt öntött. Amint visszaült a helyére, az egyik poharat átnyújtotta Darcynak.

– Előbb igyál, aztán elmondasz nekem mindent. Mindent tudni akarok!

[1] A ton, az angol társasági élet legmagasabb köre, a leggazdagabb családok és az arisztokrácia.